Amikor végre leszállt a repülő, Dave már majdnem nekidőlt a kormánynak, olyan álmos volt. Nekünk szerencsénk volt, mi tudtunk aludni a nyolc órás út közben. A budapesti repülőtér kisebb volt, mint amire számítottam, de így is rengetegen voltak ott, és csodálkozva bámulták, hogy mi a magánrepülő részlegben szállunk le. Lily viszont érdekes technikát talált ki válaszul; visszabámul az emberek pofájába. A fiúkat a biztonság kedvéért leszállás előtt megkértük, hogy kapják magukra a kapucnijukat, még ha így elég érdekesen is hatott, hogy hat darab csuklyás férfi vánszorog végig a repülőtéren, három tehetetlen kislánnyal. A szokásos ellenőrzés után azon kezdtünk el gondolkozni, hogy hogyan is juthatnánk Veszprémbe, hiszen az összes kocsit eladtuk, mielőtt Magyarországra utaztunk volna. Végül a tömegközlekedést választottuk, a magánrepülőt pedig apa csodálatos üzleti képességével rábízta a repülőtérre. Lényegében csak levette a kapucniját, és mutatott a csaj felé egy csábos mosolyt. sima ügy volt, ezzel csupán annyi volt a gond, hogy kiderült; itt is ismertek a szüleink. A bútorok elvitelét egyébként már korábban ledumálta valami Magyarországon élő angol ismerősével.

 A busz valami frenetikus volt. Ülőhelyet sem találtunk magunknak, és hála a viszonylag alacsony termetemnek egy olyan ember hóna alá kerültem, aki valószínűleg már hónapok óta nem látott vizet. Ráadásul nem is igazán akart leszállni, így egészen Veszprémig ,,élvezhettem" a társaságát. Mikor végre megérkeztünk, a tagok arcán látszódott némi rémület, hogy ők már nem sokáig bírják ezt az úgymond ,,beleolvadunk a környezetünkbe" létet. 

 - Kell egy kocsi - morogta Joe halkan, én pedig elnevettem magam.

 - Bírd ki! Már csak a házunkat kell megkeresni, és kész is - mosolyogtam rá bátorítóan.

 - Ez egy tök idegen ország, egy tök idegen város, és azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen hol vagyunk. Hogy tudsz te ilyen nyugodt lenni? - siránkozott Ellie, levetve magát az egyik a buszállomáson ékeskedő madárszaros padra.

 - Ha most idegeskedek, úgy jobb lesz? - kérdeztem. - Inkább érdeklődjük meg egy járókelőtől, hogyan juthatunk Bándra. Elvégre az angol világnyelv... Csak beszélik itt is...

 - Az az idős hölgy elég szimpinek tűnik! - mutatott Chester egy járókeretes nénire. - Bizonyára jól beszéli a nyelvünket, ha már ilyen öreg!

 - Próba szerencse! - vonta meg a vállát Lily, és odament az asszonyhoz, ám az arcán úgy tűnt, hogy szinte semmit sem ért abból, amit barátnőm magyaráz neki.

 - Hagyd csak! - löktem félre, és odaálltam elé. - Én gyakoroltam a magyart! - húztam ki magam, és a hölgy felé fordultam. - Ohm... Szia! - kezdtem, aztán elgondolkoztam. - Van sajtod?

 A nő furán nézett rám, ezért gondoltam, hogy valami baromságot mondhattam, így inkább segélykérően apa felé fordultam. Ő itt a zseni, csak tud segíteni.

 Ő biccentett, felállt, és odasétált mellém.

 - Szia! Hogy jutunk el Bándra? - kérdezte, a nő pedig valamit magyarázva az egyik táblára mutatott, amire nagy betűkkel ki volt írva a keresett falu neve. - Köszönöm szépen! - biccentett apa.

 - Tudsz magyarul? - kérdeztem elképedve.

 - Csak ezt magoltam be - vigyorgott, kivillantva tökéletesen fehér fogait.

 Amint megérkezett a busz, egyből rohantunk, hogy helyet foglaljunk, nehogy előttünk beszálljanak újabb izzadt emberkék, akik elfoglalják előttünk az üléseket. Itt már a szüleink is le merték venni a csukját és kényelmesen hátradőltek, hogy nézzék a tájat. Nem nagyon beszélgettünk akkor már, hiszen eléggé fáradtak voltunk. Ám amikor megpillantottam a Bánd feliratú táblát, a hasam egyből görcsbe rándult. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz a házunk, de legbelül nagyon reménykedtem, hogy legalább az egy kicsit fog majd hasonlítani a régihez. Tudtam, hogy amit magunk mögött hagyunk, az nem fog hiányozni, de ami akkor jött, a tökéletesre számítottam. Elisa már ott várt minket az albérlet előtt, ahova együtt költöztünk. A busz pont az az előtti buszmegállónál állt meg, mi pedig izgatottan szálltunk le. A ház maga gyönyörű volt. Nagy, és éppen olyan, hogy tényleg mindannyian elférhessünk benne, legalábbis a külső rész alapján ez jött le. És amikor a zárban kattant a kulcs, és kinyílt az ajtó, egy hatalmas előtér fogadott bennünket. Mindenki egyből rohant, hogy szobát foglaljon, csak a lányok és én maradtunk, hogy behordjuk kintről a bőröndöket és a dobozokat.

 - Mi itt fent fogunk lakni, Hope! - kiáltott le apa.

 - Jól van! - üvöltöttem vissza, az üresség miatt visszhangos házban.

 - Ott lesz a TV, ott pedig Lily-ék kanapéja... - kezdte a rendezgetést Ellie, úgyhogy a nappali tulajdonképpen elméletben már meg is volt.

 Végül mindenkinek lett szobája, a kipakolással viszont nem sikerült végeznünk. Csak néhány pokrócot terítettünk le, ahol ideiglenesen tudtunk aludni, ugyanis a bevásárlást holnapra tervezgettük.

 Hamar beesteledett, az időérzékünk meg szinte teljesen elveszett, hála a hosszú utazásnak. Csupán az éjszakai sötétség és a mérhetetlen álmosságunk világosított fel bennünket arra, hogy ideje aludni. Mindenki elfoglalta a helyét egy-egy pokrócon, amiknek mindegyike egyenlőre a nappali területén lett leterítve. Én a két barátnőm között hajtottam álomra felemet, ám csakhamar nem sikerült elaludnom. Az agyam valahol a beilleszkedés közelében, és nem a tollasbálban járt. Képtelen voltam belegondolni, mi lesz így velünk. Teljesen idegennek számítottunk, és számunkra is minden más volt. Még csak a nyelvet sem ismertük rendesen.

 - Pszt! Hope! - suttogta Lily, mire felé fordítottam a fejem. - Baj van?

 - Dehogy is! Csak elbambultam - feleltem a fejemet rázva.

 - Azt látom - húzta félmosolyra a száját. - Nem tudsz aludni?

 - Nem igazán... - sóhajtottam.

 - Nyugi! - szorította meg a kezem bátorítóan. - Tudod, hogy rám, és Ellie-re mindig számíthatsz! Elvégre nekünk is új még minden.

 - Szerinted hamar beilleszkedünk majd? - kérdeztem félve.

 - Simán! - kacsintott, én pedig egyből úgy éreztem, hogy kicsit nyugodtabb lettem. Pedig csak pár mondatot beszéltünk, de Lily mégis képes olyan pozitív hangulatot átirányítani, hogy egyből feldobta az egész éjszakám, és az elalvás is egyszerűbben ment, mint amire eredetileg számítottam. Nem is tudom, mi lenne velem a két barátnőm nélkül, akik tényleg teljesen ugyanazt élik át, mint én.