A repülőre félve, de hogy ezt a rettegést eltompítsuk; viccelődve ültünk fel. A bútorok elhelyezésével volt csupán probléma, így a legtöbbet vagy kiraktuk az utcára, (vigye, akinek kell) vagy csak szimplán bent hagytuk a házban, amire már régen meg volt a vevő. A hasznosabb dogokat a repülőn helyeztük el, különböző pozíciókban. Középen Brad-ék híres-nevezetes, több generációt túlélt kanapéjuk foglalt helyet, mert arról nem akartak lemondani, Chaz kondigépét hátul helyeztük el, apa pedig a kedvenc festőállványáról nem szeretett volna megszabadulni, így azt az ő őrizetére bíztuk. Természetesen Rob sem akarta otthagyni dobfelszerelését, amiről szentül meg vagyunk győződve, hogy azon alszik. Legalábbis Chaz elbeszélése alapján ez derült ki: ,,Rob már tisztára elmebeteg lesz, és tíz órát fog dobolni, aztán haza megy és dobokkal álmodik, dobverőkkel eszik, stb..." 

 És hogy ez mennyire igaz? Nos, azt kell hogy mondjam, hogy van benne valami... Még a repülőn is az egyik dobos alkalmazásán pötyögött, amíg a többiek nagyban szórakoztak. Én inkább elvonultam a lányokkal megtárgyalni, hogyan is fogjuk titkolni azt, hogy apánk egyáltalán létezik.

 - Én azt mondom, árva vagyok - kezdte Ellie, miközben a Mexicorn-jával bíbelődött. - Elvégre anyám nem él velünk, apa meg akár a testvérem is lehetne, amilyen idióta...

 - Szóval a testvéred... - néztem rá kérdőn, ő pedig vállat vonva folytatta.

 - Tök mindegy, akkor nem ismerem.

 - Azért ennyire nem mindegy - rázta a fejét Lily, és ő is vett a Mexicorn-ból.

 - Jó, jó! Akkor nem tudom ki az a Chester Bennington, és a Linkin Park létezéséről sem hallottam még - szabadkozott Ellie.

 - És ha lebukunk? Úgyis kiderül... - sóhajtottam.

 - Ilyen helyzetben inkább utóbb, mint előbb - magyarázta Ellie.

 - És ha ismeri valaki a zenekart? - haraptam rá az ajkamra aggódón.

 - Nyugi már! Ha mi nem tudjuk, mi az a Magyarország, ők honnan tudnák, mi az az In The End? - lökött oldalba biztatóan Lily, én pedig sóhajtva bólintottam.

 - Reménykedjünk, hogy ez ilyen egyszerű lesz...

 - Figyelem, figyelem! Kényszerleszállást kell végrehajtanom! Mindenki kösse be a biztonsági övét, és maradjatok nyugodtak! - kiáltott fel hirtelen Dave, mire egy pillanatra mindenkiben meghűlt a vér, és még lélegezni is elfelejtettünk. - Csak vicc volt! - röhögött aztán, mire izzadtan dőltem vissza a székembe.

 - Vadbarom! - kiáltott fel Brad, és láttuk, ahogyan a sápadtságból lassan visszanyeri eredeti bőrszínét. Már amennyi az arcszőrzete mögött látszik.

 - Ez tényleg nem volt jó poén! - jelentette ki Ellie.

 - Na, jó! Elég ebből a gyászos hangulatból! Énekeljünk! - kiáltott fel Chaz izgatottan.

 - Na, ha én elkezdek itt énekelni, abban nem lesz köszönet... - mondta Rob, mire finoman elmosolyodtam.

 - Akkor te csak doboljál, és majd a hozzáértők! - mutatott magára Chester, miközben átkarolta apát.

 - Na, és íme az én hiperaktív apám... - sóhajtott Ellie, mire oldalba böktem.

 - Ne már! Tök buli lesz! - biztattam - Mit dalolunk?

 - Legyen a Bleed It Out! - ajánlotta Joe - Abban úgy is van melóm.

 - Miben nincs? - vigyorgott rá Brad, ezzel arra célozva, hogy ha klipről, vagy elektronikáról van szó, abban nincs kecmec, Joe a főnök.

 - Na, jó. Akkor egy, két, há, és! Yeah here we go for the hundredth time, hand grenade pins in every line... - kezdte Mike, és mi is vele együtt rappeltünk.

 Remekül éreztük magunkat, és az idő is gyorsan szaladt, amíg a bulisabb számokat énekeltük. De nem csak Linkin Parkot zenéltünk, hanem volt Aerosmith és Guns 'N Roses is. Addig énekeltünk, doboltunk, (illetve Rob addig dobolt) amíg el nem fáradtunk, és a legtöbben már el is aludtak. Szerintem Dave is azt tette volna, elvégre elég hosszú volt az út Magyarországig, de neki fent kellett maradnia. Ezért rajta kívül, talán én bírtam a legtovább, így lencsevégre is kaptam a békésen szunyókáló Chestert, mert elég mulatságos látványt nyújtott számomra. Aztán persze én is elaludtam, de ezt a pillanatot meg kellett örökítenem. Végre nem pörgött, és ez egy ritka alkalom. (kivéve persze, ha dolgozni kell)