- Ébresztő, Hope! - üvöltött apa a fülembe, minek hatására olyan erővel ugrottam fel az ágyon, hogy egyből az ő homlokához ütődtem.

 - Aú! - nyögtem erőtlenül, és visszaestem a puha párnám vigyázó karjai közé. Esküsöm, lassan félni fogok apától, lendületes ébresztésének köszönhetően.

 - Ha én egy hang nélkül kibírtam a kemény fejed koccanását, neked is így kéne tenned! - rázta a fejét karba tett kezekkel, én pedig bágyadtan bámultam kávébarna szemeibe.

 - A te fejed keményebb - jelentettem ki, még ha ez valójában cseppet sem érdekelt. De hát reggel volt még...

 - Na, jól van Hope, úgy látom, te nem akarsz ma menni sehova... - sóhajtotta apa, és már hagyta volna el a szobát, mikor ismét egy lendületes ugrással előtte termettem.

 - Költözünk? - vigyorogtam rá csillogó szemekkel.

 Ugye milyen érdekes, hogy egy tizennégy éves lány szívesen utazik el szülőORSZÁGÁBÓL? Mindig mondták, hogy különleges teremtés vagyok. Na, ja. Elvégre az apám egy világsztár. De azt leszámítva is.

 - Szoktalak én csak úgy keltegetni a hajnali órákban? - húzta laza mosolyra szája jobb sarkát apa, mire habozás nélkül rávágtam:

 - Igen!

 - Mondj egy példát! - hökkent meg rögtön.

 - Kinek kell minden koncerteteken ott lennie, még akkor is, ha az a Föld másik felén is van? - tettem fel a költői kérdést, és bármennyire is látszott apa arcán az a mérhetetlen nagy gondolkozás, hogy kibúvót találjon, végül sóhajtva rám mutatott.

 Büszkén kihúztam magam, és visszaslattyogtam szobám falai közé, hogy felöltözhessek. Mikor végül sikeresen elkészültem, a lehető leggyorsabban kezdtem el pakolászni a cuccaimat, és szerencsére volt elég bőröndünk, hogy szinte teljesen kiürítsem a szobámat. Mondjuk néhány dolgot muszáj volt kiselejteznem, de voltak, amikre azt mondtam, nem kár értük. Ilyenek közé tartozott az apától kapott rózsaszín unikornis plüssöm, amit a tizenötödik születésnapomra ajándékozott nekem. Nem is lett volna vele nagy probléma, csak ezt mind egy héttel később, mi után odaajándékoztam az összes régi plüssömet a rászoruló gyerekeknek. Csak a helyet foglalták, ahogyan az unikornis is, amit ugyan nehéz szívvel, de lendületesen hajítottam bele a szemeteszacskóba.

 Körülbelül másfél órába telt, mire teljesen sikerült elkészülnöm, és ezt elkönyveltem rekordsebességnyi időnek, főleg hogy apa még el se kezdte a pakolást.

 - Minek keltettél fel hajnali ötkor, ha te még neki sem álltál? - vontam kérdőre, felszökött szemöldökkel.

 - Sajnálom, Hope, azt hiszem holnapra kell tolnunk a költözést - rázta a fejét csalódottan.

 - Na, ne már! Egy hónapja halasztgatjuk! Nem arról volt szó, hogy már megszerelték a repülőt?

 - De, csak a vezetője megbetegedett.

 - Mi baja? - kérdeztem rémülten. Jogosan gondoltam azt, hogy talán rákos, és kemoterápián vesz részt, vagy esetleg amputálni kellett a végtagját, hiszen mégiscsak az életünk miatt fuvarozik, de mikor megtudtam a keserű valóságot, kínos nevetésbe kezdtem, és legszívesebben röhögve rohantam volna neki a láncfűrésznek.

 - Megfázott - jelentette ki apa komoly arccal.

 - Ugye ez csak vicc?

 - Nem. De nagyon sajnálja.

 - Rúgjátok már ki! Több kibúvót nem találhat! - fogtam könyörgőre a dolgot, de apa csak a fejét ingatta.

 - Nem hiszem, hogy bárki mást fel tudnánk venni pilótának - jelentette ki csalódottan.

 - A bandából valaki? - kérdeztem reménykedve.

 - Körbetelefonálok - vonta meg végül a vállát, mire elmormoltam magamban egy halk ,,Ez az"-t.

 Nem telt sok időbe, amíg apa az összes tagot felhívta, majd végül Dave hívása után mosolyogva emelte el fülétől a telefont.

 - Dave tud repülőt vezetni - mondta, én pedig vígan apa nyakába ugrottam, és megpusziltam az arcát.

 - Akkor ideje pakolnod! Segítek! - kiáltottam izgatottan, és már kerestem is a bőröndöket,. amikbe a holmikat kezdtük dobálni.

 Négy órába telt, mire az összes bútort megszabadítottuk a felesleges, és a használható tárgyaktól, és bár nagyon elfáradtam a pakolásban, mégis egy kis izgalom költözött belém, mert arra gondoltam, hogy most fogom először látni Magyarországot és az új házunkat. Hirtelen meghallottam a szobámból kiszűrődő bájos csengőhangomat, a Keys To The Kingdom-ot, és már egyből ugrottam is, hogy felvegyem. Igen ám, de a mobilomat mintha elnyelte volna a föld. Az ágyamon négy darab bőrönd sorakozott, mindegyik dugig ruhákkal és egyéb holmikkal, és még az a gondolat is felmerült bennem, hogy esetleg valamelyikbe rejtettem véletlenül a telefonomat. 

 - Nem akarom elölről kezdeni! - nyögtem bágyadtan, arra célozva, hogy semmi kedvem nem volt ismét ki-be pakolásznom a ruháimat. 

 A tompán szóló zene lassan elhalt, és végleg elvesztettem a reményt, miszerint ma még megtalálhatom féltve őrzött telefonomat.

 - Ezt keresed? - lépett be a szobámba apa, kezében a keresett kinccsel.

 - Naná! Hol volt? - vettem ki a kezéből izgatottan, hogy megnézzem ki volt.

 - A fürdőben - válaszolt, és bár sejtelmem sem volt, hogy került oda, azért csak egy vállvonással lerendeztem a dolgot, és vissza is hívtam Ellie-t.

 - Hali! - köszöntem kedvesen.

 - Szia! Ugye jól értettem, hogy Dave fog minket Magyarországra fuvarozni? - vágott bele rögtön.

 - Igen... Miért?

 - Te tényleg ennyire bízol benne? Egy hét múlva sem fogunk odatalálni!

 - Miből gondolod?

 - Repülőhöz nem kell külön jogosítvány? - aggodalmaskodott tovább, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

 - Én nem tudom... - vakartam meg a fejem, és előttem is leperegtek a súlyos balesettel végződő lehetőségek képei.

 - Szerintem fel kéne venniük valami hozzáértőt. Nem bízom én Dave-ben... - folytatta.

 - És ezt miért nekem mondod? - tettem csípőre a kezem.

 - Mert a te apád szervezte be, és nem az enyém! Azt hittem, Mike azért ennél megbízhatóbb... - vágta rá.

 - Jó, jó. Beszélek vele - nyugtattam, és köszönés nélkül rácsaptam a telefont.

 - Keress új pilótát! Most! - léptem ki a szobámból.

 - Miért? - nézett rám apa, meglepetten.

 - Mert nem akarok repülőbalesetben meghalni! - válaszoltam úgy, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.

 - Nyugi már! Megkérdeztem Dave-t, azt mondta vizsgázott, és régen, amikor még nem létezett a zenekar, pilóta volt.

 Felvont szemöldökkel bámultam rá. Azt tudtam, hogy Chester a Burgerking-ben dolgozott, és azt is gondoltam, hogy ennél szánalmasabb nem lehet, de úgy tűnik, tévedtem. Phoenix még arra is képes, hogy a ,,kinek volt a leggázabb munkája" versenyben leelőzze Chazt. *taps, taps*

 - Azt hiszem, én most megyek, és nevetve felakasztom magam. Jóccakát'! - intettem, és már fordultam volna meg, mikor apa felkiáltott.

 - Szerintem inkább menj el gyorsan WC-re! Tíz perc, és indulunk.